önkéntesek a vakokért és gyengénlátókért
láthatatlan kiállítás logoamma logo

magyarul: www.ammachi.hu

angolul: www.embracingtheworld.org

 
Szövegdoboz: „Férjemmel elmentünk a Láthatatlan Kiállításra,ami tulajdonképpen egy élethűen berendezett lakás-, utca- vagy éppen erdőrészlet, sőt szórakozóhely is, ahol teljes sötétségben kell megélned, neked,  a látónak azt, ahogy a nemlátók élik mindennapjaikat. Döbbenetes! A mi csoportunkat egy Krisztián nevű fiatal vak fiú vezette, hihetetlen magabiztossággal, hozzáértéssel. Tapogatózva, szinte elveszve próbáltunk  "élni", araszolni a végtelennek tűnő sötétben, s mikor már szinte feladtam, mert egyre újabb és újabb "akadályok" kerültek az utamba, akkor mindig szólt egy hang a sötétből, kinyúlt egy kéz a semmiből a megmentésemre. Krisztián. Én akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire különbözik a nemlátok élete a miénktől, és hogy  a mindennapi nehézségekkel együtt próbálnak teljes életet élni, nem sajnáltatva magukat, nem hangoztatva hangosan rászorultságukat! Az út végén beszélgettem még egy picit Krisztiánnal, már akkor felmerült bennem, hogy szívesen segítenék a hozzá hasonló embereken, hiszen  az én munkámhoz a jó látás pontosan olyan fontos, mint a biztos kéz, ugyanis gyógypedikűrős vagyok: Krisztián elmondta, hogy Ő is sokat kínlódik a körömvágással, s hogy szerinte  is jó ötlet és biztosan sokan örülnének neki. Ez elhatározásomat megerősítette, hogy segíteni kell azoknak akiknek igazán szükségük van rá. Már csak a módját kellett kitalálni, ebben volt segítségemre természet-gyógyász kollegám, aki rögtön felkarolta az ötletet, s így elindulhat a szabad szerda kezdeményezés. Remélem, hogy egyre többen élnek majd ezzel a  lehetőséggel azok akiken segíteni szeretnénk , s idővel, jó munkánkért cserébe, bizalmukba fogadnak, köszönetképpen népszerűsítik a szabad szerdát!” M. Szabó Anikó „Amikor kedvesemmel kint jártam Indiában, akkor láttam, hogy a legszegényebbek is végeznek önkéntes munkát. Utazásaink során egyszer egy dél indai ashram-ba jutottunk, ahol "illett" minden egyes napon 1 óra önkéntes munkát végezni. Mivel akkor mögöttünk állt egy 36 órás vonatút és egy egész éjszakás buszozás, úgy gondoltuk, hogy az első napokat inkább pihenéssel, regenerálódással és persze indiai ételek társaságában töltjük. Az ottaniak nem így gondolták. Második napon már várt az ajtónkon a cetli, amiben nagyon udvariasan figyelmeztettek, hogy itt szokás az egy órás munkát "tényleg" elvégezni. Bár semmilyen retorzió nem volt kilátásba helyezve, ha az egész hetet az ágyban, a tengerparton és az étteremben töltjük el, úgy gondoltuk, hogy másnap alkalmazkodunk a helyi szokásokhoz és részt vállalunk a munkából. Én takarítási feladatot kaptam. A seprű nehéz és túl vaskos, a vödör horpadt és repedezett a folyosó pedig végtelen hosszú volt, olyan arccal álltam neki a munkának, mint akit pár perce hasba szúrtak. Azután elkezdtem és valami megváltozott. Elkezdtem élvezni azt, hogy ezekért a szegény emberekért én teszek valami fizikai munkát. Nem ők csinálnak nekem ételt, nem ők visznek engem ide-oda. Nem a pénzemet dobom oda nekik - pedig ami a zsebemben volt többet ért néhányuk ruhatáránál - hanem dolgozom értük. Nem a pénzükért, nem az ételükért, hanem értük és a közösségükért. Egy nagyon vidám egy óra lett a "munkából" aminek a végén fülig érő szájjal adtam vissza a seprűt - ezt magamban közben elneveztem a boszorkány nehézbombázójának - és a vödröt, csak azt nem értettem, hogy miért hálálkodnak annyira, mikor én éreztem hálát, örömöt... Azután másnap következett az extázis. Már úgy mentem oda, hogy ide nekem a vödröt és a nehézbombázót, és amikor szóltak, hogy takarítási munkára már nincs szükség, szinte elszomorodtam. A konyhára osztottak be végül, ahol már vagy hatan mérték, nyújtották, alakították a lepénynek való tésztát, ide kellett beállnom nekem is. A konyhában forróság és pára volt, a tészták minduntalan elszakadtak és sehogy sem akarták felvenni a kör formát, de az első pillanattól az utolsóig vidáman végeztük a "munkát" Kiderült, hogy a sima önkéntes munkánál még jobb együtt dolgozni önkéntesen. A slusszpoén nem az, hogy végül ebédnél megkaptuk a saját magunk készítette tésztát. Ebédre mást kaptunk és így vált teljessé a történet! Amit ott abban az egy órában készítettünk abból mi semmit sem kaptunk vissza... csak a boldogságot.” Fóti Péter „Péter fölhívott a minap és elmesélte, mit álmodott meg, mit szervez… Megkért, hogy tervezzek logo-t a szabadszerdának. Mosolygós reklámszövegként hangzik, de valóban: örömmel vállaltam el. Az alapkoncepció: az egyszerű design magára a braille írásra épül. A színes pöttyökkel a szabad szót írtam le. A pöttyök jelképezhetik akár azt a sokszínű szolgáltatás-halmazt, azokat a lehetőségeket is, amelyek felé a szabadszerdán keresztül megnyílik az út – remélhetőleg sok örömet okozva majd mind az önkénteseknek, mind a szolgáltatásokat igénybe vevőknek, talán egy kicsit kiterjesztve ez utóbbiak szabadsági fokait is.” Szikra Ágnes Szövegdoboz: Felhívás Résztvevők Hogyan csatlakozhatok? Történetünk További felajánlások Visszajelzések

www.lathatatlan.hu
egy óra kitapintható számlappal, mutatóvalindiai kisfiú lehunyt szemekkel